JÉGPATKÓ

Négy sarkán lefelé álló tüskével ellátott téglalap alakú laposvas, a közepén egy lyukkal. Végei oldalánál 1-1 felálló kis lyukas füllel. Ezekhez varrással rögzített a kapoccsal zárható bőr szíj.

A jégpatkó a lábbelire időlegesen felerősíthető, hegyes körmökkel ellátott vastárgy, amely a jégen, csúszós talajon való járás biztosabbá tételét szolgálja. A test súlya alatt a jégpatkó körmei befúródnak a jégbe (jeges talajba) és ezáltal viselőjét megóvják az elcsúszástól.

Igen sok formai változata van. Készítői falusi kovácsok, s ez a tény magyarázza a lokális változatok gazdagságát. A jégpatkót általában a kengyelvasba vagy a talpvasba erősített szíjakkal rögzítik a lábbelire. Az eszköz táji nevei közül a jégpatkó és a „macska”, „köröm” elnevezés a leggyakoribb. „Talpisnak” hívják a hétfalusi csángók.

A jégpatkó elmaradhatatlan segédeszköze a tavak és folyók lékelésén alapuló téli halászatnak. A halászokhoz teljesen hasonló módon használják a jégpatkót a nádvágók, amikor a nádtolót a jégen maguk előtt tolva „törik” a nádat. E foglalkozásokhoz kötődik a tárgy használata a Fertő, a Hanság, a Balaton, a Velencei-tó, a Csallóköz, a Szigetköz, a Sárköz, a Sárrétek vidékén.

Nélkülözhetetlen eszköz a magas hegyek sziklás útjait járó pásztorok, erdei munkások, vadászok számára is. Parasztságunk zöme azonban nem használja, inkább alkalmi megoldásokhoz folyamodik. (Szalmával, ronggyal tekeri körül a lábbelit.) – A Kárpátok és Alpok népei mind ismerik a jégpatkó különböző formáit, és parasztságunk is alkalmazza. Nyomon követhető Európa csaknem minden népénél s a távolabbi arktikus népeknél is. A csukcsok, eszkimók csontból, fából készítenek fogazott tárgyakat, amelyek a jégpatkó rendeltetésének felelnek meg. Közép-Európában bronzkori és vaskori leletek igazolják a tárgycsoport több ezer éves múltját.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Laczkó Dezső Múzeum

Natura 2000 - Bringatanya by VNATURA