Három ágú, az ágak végén kampók vannak. A két szélső kampó kifelé néz, a középső hátrafelé. A szigony villa alakú vaseszköz, amelynek az ágai végén levő horgok (szaka, szakáll, visszája) felnyársalják a ledöfött halat.

A szigonyt általában köpűsen, ritkábban makkosan (Balaton, Bodrogköz), nyelesen (Erdély) erősítik a nyélhez, Ebből adódik ebben az esetben a köpüs szigony elnevezés.

A magyar szigonyoknak néprajzi irodalmunk Herman Ottó nyomán öt formáját különbözteti meg:

• 1. Nyakló szigony, amelyet köves fenekű hegyi patakokban, főleg a székelyek használnak. Ennek ágai tompák, szakái alig vannak s inkább a hal összehúzására szolgál.
• 2. A tűző szigonyok ágai kandaláberszerűen keresztben állanak, s a Székelyföldön, a Szamosháton és Győr vidékén ismeretesek.
• 3. A szúró szigony egy vagy több hosszú ággal készül (Balaton, Duna, Tisza és mellékfolyói).
• 4. Az oldalt vágó szigony ágai oldalra görbülnek (Fertőtó).
• 5. A kerítő szigony ágai egysíkban vannak, de a szélső ágak hosszabbak (Tiszamente, Székelyföld).

A szigonyok között a fenti típusokon belül sok az egyéni, a falusi kovács, cigány készítette forma. A szigonyok formáit meghatározza a vizek járása, a halak tulajdonsága is.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon,Laczkó Dezső Múzeum